Kemofóbia és -hisztéria
1997-ben az akkor 14 éves Nathan Zohner Idaho Falls-i (USA) középiskolás egy petíciót írt, amelyben a dihidrogén-monoxid (DHMO) veszélyeire hívta fel a figyelmet, és annak betiltását szorgalmazta.

Ez az anyag a petíció szerint, többek között, hozzájárul az üvegház-hatáshoz, gőz állapotban súlyos égési sebeket okozhat, elősegíti a tájeróziót, gyorsítja a korróziót és a fémek rozsdásodását, a savas esők fő összetevője és rákos daganatokban is megtalálható. A petícióról ötven osztálytársát kérdezte meg, akik közül 43 diák habozás nélkül aláírta, 6-an bizonytalanok voltak és csak egy diák akadt, aki azt mondta, hogy ez szamárság, mert a kérdéses anyag a víz, egy kicsit tudálékosan megnevezve. Zohner ezeket az eredményeket a Mennyire vagyunk hiszékenyek? projektje keretében ismertette és az ügy nagy visszhangot váltott ki az amerikai sajtóban. Az eredeti ötlet nem Zohnertől származik, de ő valósította meg olyan formában, amely sokak számára ismertté vált. A DHMO-ügy a kritika ellenére (t.i. hogy középiskolásokat nagyon könnyű befolyásolni) tovább hullámzott, amit az is bizonyít, hogy 2004-ben Aliso Viejo kaliforniai kisváros tanácsa egy hajszál híján a DHMO betiltását fontolgatta és csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy kacsáról van szó (http://www.snopes.com/science/dhmo.asp). A DHMO-ügy ezzel végérvényesen bevonult az emberi butaság legújabb kori történetének friss fejezetei közé.

Ön inna-e olyan folyadékot, amely az alábbi összetevőket tartalmazza: butanol, izoamil-alkohol, hexanol, fenil-etanol, tannin, benzil-alkohol, koffein, geraniol, kvercetin, 3-galloil-epikatechin, 3-galloil-epigallokatechin, szervetlen sók, víz? A kérdés valószínűleg az edzettebb olvasók idegeit is megviselné, pedig csak a tea legismertebb összetevőiről van szó.

A kemofóbiát a ‘vegyi anyagoktól’ való irracionális félelemként határozhatjuk meg. A két fenti, szándékosan provokatív példa jól mutatja, hogy ez a félelem jelen van mindennapjainkban, elegendő a közelmúlt élelmiszerhisztériájára, a dioxinokkal szennyezett guár-mézga esetére utalnunk (E412, a gum angol szó helyes fordítása az adott szövegkörnyezetben mézga, és nem gumi). Jelen írás ezt a jelenséget próbálja meg körbejárni, a közszájon forgó ismereteket egy kicsit alaposabban megvizsgálni és azok közül számosat megkérdőjelezni.

A probléma gyökerei messzire nyúlnak és nem kis mértékben fogalmi természetűek. A sajtóban és a környezetvédelmi kiadványokban teljesen elterjedt ‘vegyi anyagok’-ról, ‘kémiai anyagok’-ról, ‘veszélyes anyagok’-ról, ritkábban ‘vegyszerek’-ről beszélni, anélkül, hogy bárki venné a fáradságot és elmondaná, hogy pontosan mire is gondol. A ‘vegyi anyagok’ kifejezés (ez a kedvencem), azt sejteti, hogy vannak más anyagok is, amelyek nem ‘vegyi’ természetűek. Ugyan melyek lennének ez utóbbiak, illetve az előbbiek? Vannak nem ‘vegyi’ anyagok is? A laikusok ‘vegyi anyagok’, ‘kémiai anyagok’ alatt általában a vegyipar és rokon iparok által termelt és felhasznált, a természetben általában elő nem forduló, potenciálisan veszélyes anyagokat értik. Csakhogy a veszélyesség és a természetes vagy mesterséges jelleg között semmilyen összefüggés nem létezik. Miért lenne veszélytelenebb a természetes úton, erdőtüzekben keletkező dioxin vagy a gombák által termelt, a trópusi paprikaszállítmányokban rendszeresen felbukkanó rendkívül mérgező aflatoxin, mint az, amit a laboratóriumokban állítunk elő? Miért lenne veszélyesebb az a tiszta A-vitamin, C-vitamin vagy ecetsav (a lista hosszan folytatható), amelyekből tíz- és százezer tonnákat használunk fel évente, mert a természetes források nem képesek fedezni a világszükségletet, mint az, amit a természetben találunk? A természet egységes, nincs különbség a természetes és mesterséges úton előállított anyagok között. A szakemberek számára a ‘vegyi anyag’, ‘kémiai anyag’ kifejezés értelmezhetetlen és értelmetlen, éppen ezért nem is használják. Csak anyagok vannak.

Egy másik, számos laikus és környezetvédő által vallott vagy sugallt elképzelés az, hogy lehetséges ‘vegyianyag’-mentes életet folytatni. Gondolkodjunk el azon, hogy mi történne akkor, ha le kellene mondanunk az üvegről, a malterről, a gipszkartonról, a papírról, a műanyagokról, a számítógépekről, az elektromos áramról, a fűtésről, a ruhákról, a tartós élelmiszerekről, a hűtőszekrényről, a gyógyszerekről, a növényvédő szerekről, a kozmetikumokról, a festékekről, az autógumiról, az üzemanyagokról, a megmunkált fémekről... (a sor tetszőlegesen folytatható a környezetünkben található anyagokból). Vissza kellene vonulnunk barlangokba egy szakócával a kezünkben, de vigyázat, tüzet már nem gyújthatnánk, mert az már káros anyagok keletkezésével járó felelőtlen tevékenység lenne. Bárki, aki akárcsak elemi szintű kémiai ismeretekkel rendelkezik, tudnia kell, hogy ez képtelenség, mert minden élő és élettelen, a környezetünkben előforduló anyag egyúttal ‘vegyi anyag’ is, tehát az ezektől való ‘megszabadulás’ tökéletesen értelmetlen és megvalósíthatatlan célkitűzés, mert egy olyan civilizációs szintre vetne vissza minket, amit senki, még a legkövetkezetesebb környezetvédő sem vállalna.

Mindez szoros összefüggésben van azzal a másik tévképzettel, hogy ami természetes, az jó, ami mesterséges, az pedig ártalmas. Mi az, hogy természetes és mi az, hogy mesterséges? A természetes cukor pörkölésével készült mesterséges karamellt (E150a rövidítéssel ismert élelmiszeradalék) mindenki használja, de kevesen tudják, hogy 150 °C fölötti hőmérsékleten a karamellkészítésnél már ellenőrizhetetlen folyamatok játszódnak le, több kifejezetten ártalmas anyag is képződhet. Ön szokta pontosan, hőmérővel mérni, hogy éppen hány fok van a serpenyőjében? Ipari (akár kisüzemi) körülmények között ez viszont nem probléma. Akkor miért van gond ezzel ‘mesterséges’ anyaggal, amit jól ellenőrizhető módon, ipari léptékben (is) gyártunk?