Talán kerülnünk kell a szintetikus anyagokat, mert azok bizonyosan veszélyesek, még akkor is, ha ma még nem tűnnek annak, mert lehet, hogy később kiderül(het) róluk, hogy lényegesen ártalmasabbak, mint azt korábban hittük? Ezt senki nem tudhatja előre, de ez a természetes anyagokra éppúgy igaz, mint a szintetikusakra. Senki nem állítja, hogy új (vagy régi) anyagok alkalmazásának nem lehetnek kockázatai, legyenek azok természetesek vagy mesterségesek, de önmagában ez még nem elég ahhoz, hogy az általuk nyújtott előnyökről tömegesen lemondjunk. Attól, hogy a járművek baleseteket is okozhatnak, még nem fogjuk nélkülözni a kerékpározást, az autózást, a vonatok, a hajók és a repülők használatát. Az az ellenérv, hogy a természetes anyagokhoz már évezredek alatt hozzászoktunk és ezért kevésbé veszélyesek, gyermeteg. A természetes sztrichninhez (a farkasmaszlag hatóanyaga), tetrodotoxinhoz (halméreg), amanitinhez (a gyilkos galóca hatóanyaga) akármeddig is élünk, soha nem fogunk hozzászokni, ezek az anyagok holnap éppúgy gyilkolni fognak, mint tegnap tették. Az egyes anyagokra vonatkozó egészségügyi határértékek számos furcsa helyzetet teremthetnek, pl. a bio-aszaltszilva és -vörösáfonya a tartósítószerként jól ismert nátrium-benzoátból (E211) természetes módon többet tartalmaz az általunk megszabott határértéknél (http://www.senseaboutscience.org.uk/index.php/site/about/153). Szintén kevéssé ismert, hogy a hazai ivóvizeink arzéntartalma magasabb az Európai Unió szabványaiban megengedettnél, de a legtöbb esetben ez nem okoz problémát, mert a nyugat-európai határérték az ottani nagyobb tengerihal-fogyasztás miatt lett viszonylag alacsony szinten meghatározva (180 perc, MR1 Kossuth Rádió, 2007 augusztus 17).

A kémia és a belőle táplálkozó technológiák haszna a mai civilizáció számára felbecsülhetetlen. Mindenben, ami jelenlegi életünket jellemzi, kitapintható ennek a ‘rejtőzködő tudománynak’ a szerepe (Kálmán Alajos, a Magyar Kémikusok Egyesülete korábbi elnökének kifejezése, Napjaink kémiája, a Természet Világa 2007/1 különszáma). Aki mást állít, valószínűleg nem tudja, mit beszél. Ez a rejtőzködő jelleg még a társtudományok képviselőit is megtéveszti, pl. a molekuláris biológusok jelentős része nincs tisztában azzal, hogy tudományuk aligha lehetne az, amit ma ismerünk belőle, ha az elmúlt évtizedekben a nukleinsavak és fehérjék előállítása és vizsgálata nem fejlődött volna a jelenlegi szintre a vegyészek munkája révén. Talán épp az is a gond, hogy a kémia túlságosan rejtőzködik és a laikusok számára magától értetődő, hogy vannak színes ruhák, kozmetikumok, tisztítószerek, elektronikai cikkek, tartós élelmiszerek, gyógyszerek, növényvédő szerek, autók, műanyagok stb. Nos, nem az. Ezeket a termékeket valakiknek ki kell fejleszteni, folyamatosan megvizsgálni, legyártani, ellenőrizni. Mind az újakat, mind a régebben használtakat. Márpedig csak vegyészek képesek új, soha nem látott tulajdonságú anyagok előállítására, csak ők képesek a fizikusokkal és mérnökökkel együttműködve új mérési módszerek és készülékek segítségével egyre pontosabb módszereket kidolgozni a környezetünkben található anyagok méréséhez (ezzel akaratlanul is muníciót szállítva a környezetvédő szervezeteknek). Hasonlóképpen, csak a vegyészek képesek új gyógyszereket előállítani biológusokkal és orvosokkal együttműködve. Megkerülhetetlenek. Mégis, ha ez a tevékenység egyáltalán ismert, akkor igen sokan csak a környezetszennyezések hírhedt eseteit, Minamata (1956), Seveso (1976), Bhopal (1984), az Exxon Valdez (1989) vagy a tiszai ciánszennyezés (2000) tragédiáit említik, mint a kémiával és a vegyiparral leginkább kapcsolatba hozható történeteket. Olyan ez, mintha a modern fizika az atombombával, a biológia a génmódosítással lenne azonos. Míg az előbb említett tudományterületek nagyjából mégis kiheverték a fenti vitatott megítélésű jelenségeket, addig a kémián letörölhetetlennek látszó szégyenfoltot hagytak a vele kapcsolatban emlegetett negatív esetek.

Eközben persze mindenki szívesen elfogadja a kémia vívmányait, csak épp ne lenne vegyipar, ne lennének vegyészek, ne lennének kockázatok, káros következmények. Csakhogy kockázatmentes élet nincs, mindennek ára van, semmi sincs ingyen, a jelenlegi kényelmünknek is meg kell fizetnünk az árát. De talán nem kellene a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, mert akkor a jelenlegi civilizációnk is meg fog szűnni.

Az emberi természet sajátja, hogy van, akire jobban, van, akire kevésbé hallgatunk, sőt van olyan is, akire egyáltalán nem hallgatunk. Éppen ezért nem mindegy, ki mondja azt, amit éppen hallunk (vagy, ami még rosszabb, amit hallani szeretnénk). Ma Magyarországon a kémiával hivatásszerűen foglalkozók (vegyipari szakemberek, általános-, közép- és felsőfokú tanintézetek oktatói és kutatói) száma feltehetően nem éri el a százezret (egy további, hasonló nagyságú szelete a társadalomnak részesült valamilyen felsőfokú kémiai képzésben). Ennek a rétegnek a társadalmi (el)ismertsége elhanyagolható, a kémiához értők szava alig érdekel bárkit is ma Magyarországon, egyszerűen nem divat megkérdezni egy vegyészt, hogy mi a véleménye egy-egy aktuális, a szakmájához kapcsolódó problémáról. Ki ismeri például Gunda Tamás kollégám kitűnő összeállítását az élelmiszeradalékokról (Élelmiszeradalékokról elfogultság nélkül, http://web.interware.hu/frenzy/E_anyagok/e_anyagok.html), amely a téma legjózanabb összefoglalója? Miért nem lehet arról hallani, hogy a guár-mézga hatóanyaga, egy galaktomannán poliszacharid, tökéletesen ártalmatlan, a keményítővel rokon pépesítő anyag? Ha például egy puding nem tartalmaz ilyen típusú állományjavítót, akkor a víz elválik a szárazanyagtól, ezen nagyanyáink egyszerű felrázással segítettek. Ez a mai fogyasztóknak már nem tetszene, mint ahogy az adalékanyagok használata a vásárlói igényeknek, a hosszabban eltartható termékek iránti keresletnek is köszönhető (Újabb élelmiszerbotrány. HVG, 2007. augusztus 8). Miért nem magyarázhatja el senki a hozzá nem értőknek, hogy valamely anyag mérgező vagy nem mérgező volta, az adott anyag mennyiségétől és koncentrációjától rendkívüli módon függ? Elég a kén-dioxid esetére gondolni, amely nagy koncentrációban veszélyes, a savas esők egyik legártalmasabb összetevője, míg kis koncentrációban számos élelmiszer gyártásában (pl. a borászatban) nélkülözhetetlen (E220 rövidítéssel ismert élelmiszeradalék). Ezek a kérdések persze költőiek és számosan tudjuk, hogy a médiavisszhang elsősorban az adott információ hírértékétől függ, márpedig hír leginkább abból lesz, ha valami (általában) negatív szenzáció. Ugyanakkor hiba lenne az összes problémát a média nyakába varrni, hiszen megfelelő felvevőközeg nélkül alig lehetne valamit sokáig napirenden tartani.